Ábrám Noémi

„A hálaérzés eléggé meghatározza a létemet”

Ábrám Noémit Török Tímea kérdezi

Ábrám Noémi a Sapientián végezte tanulmányait, kommunikáció és közkapcsolatok szakon. Eddig számos rendezvényt szervezett, tanítónőként is tevékenykedett, és könyvet írt a zarándokútján megéltekről. Jelenleg a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezetének ügyvezető igazgatója.

 

– Milyennek írná le a Sapientián eltöltött éveket?

– Számomra nagyon érdekes volt, ugyanis én idősebb korban kerültem a Sapientiára. Mondhatom azt is, hogy tudatosan vállaltam. Hiányszaknak tartottam, s hiányszak is volt addig a társadalmi kommunikáció. Jómagam nagyon sok rendezvényt szerveztem már addig (1990-től főként 2002-ig), s úgy éreztem, hogy elméleti alapokra van szükségem, amit a Sapientia meg is adott nekem. Egy kicsit „meg is fiatalodtam” azalatt a pár év alatt, mert bár volt 2–3 kortársam, a hallgatók zöme fiatalabb volt.

– Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amely az egyetem alatt történt?

– Sok szép pillanatot éltem meg, de a legemlékezetesebb első évben történt. Decemberben kezdődött a vizsgaidőszak, és én pont ekkorra vártam a negyedik gyermekemet. Ami érdekes volt, hogy utolsó percig jártam órákra, és alig telt el egy hét a szülés után, újból megjelentem angol órán. Az angoltanárnő eleinte nem is tudta, hogy én már szültem. Viszont amikor kiderült, rögtön hazaküldött a kisgyermekemhez. Ez az emlék nagyon megmaradt. Azt hiszem, ez nem egy jellemző egyetemista szokás, de azért jól esett, hogy tudtam állni a sarat. Ezzel azt akarom jelezni, hogy engem tényleg érdekelt, ami ott zajlott. Nagyon ritkán hiányoztam, annak ellenére, hogy már akkor nagy családom volt, és mindig akadt valamilyen teendőm.

– Hogyan jellemezné azt az utat, amely az egyetemtől a Diakónia Alapítványhoz vezetett?

– A Sapientiás tanulmányaim előtt sok olyan foglalkozást végeztem, amely a kommunikáció szakkal összefüggésben állt. A szakképzettség azonban hiányzott. A Sapientia előtt tanítónő voltam, és a társadalmi kommunikációval a pedagógus szakma is összefüggésben állt. Nagyon szerettem tanítónő lenni, de mivel a Sapientiára jártam, már más utak is kezdtek megnyílni előttem, illetve én is kezdtem gondolkodni azon, hogyan válthatnék. Nem egyből kerültem a Diakóniához, először a Bod Péter Diakóniai Központban voltam rendezvényszervező. Ez körülbelül négy évig tartott. Ezalatt a négy év alatt alakult meg a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete. Engem és a férjemet bízott meg az Erdélyi Református Egyházkerület – az akkori püspök úr –, hogy alapítsuk meg Marosvásárhelyen a Diakónia Keresztyén Alapítványt. Ennek az alapítványnak az ügyvezetését én vállaltam el.

– Eddigi munkássága során mire a legbüszkébb?

– Amióta a Diakónia Keresztyén Alapítvány ügyvezető igazgatója vagyok, számomra a legnagyobb pozitívum az, hogy egy olyan közösség van körülöttem – és olyannak vagyok én is a tagja –, amely olyan, mint egy jól működő család. Mindenki a helyén van, mindenki végzi a dolgát. Néha vannak különféle problémáink, de azokat is meg tudjuk oldani. A természetem is olyan, hogy szeretem az embereket. A Sapientián, a kommunikáció szakon volt ilyen tantárgyunk, hogy konfliktuskezelés, meg szervezetépítés. Különösen a konfliktuskezelő órák – emlékszem egy magyarországi vendégtanár tartotta – nagyon emlékezetesek számomra. Sok elméleti tudást kaptam arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet a konfliktusokat megelőzni, vagy ha vannak, felvállalni, megoldani. Ezeket meg jól tudom most alkalmazni. Úgyhogy én arra vagyok a legbüszkébb, hogy egy olyan közösségben dolgozom, ahol a kollégák és én is jól érezzük magunkat.

– Vannak konkrét tervei a szakmájára vonatkozóan?

– Én egész életemben nagy tervekkel működtem. Nagyon sok álmom volt, amelyeknek jelentős részét sikerült megvalósítanom. Jelenleg nincs olyan nagyvonalú projekt az én fejemben, hogy például nappali foglalkoztatót alapítsak. A Diakónia persze még alapíthat – vagy ha valamelyik kollegám ezzel az ötlettel áll elő, akkor támogatom –, de úgy érzem, hogy én nem engedem meg már magamnak, hogy ilyen merész álmokat szőjek. Nekem a szakmán belül jelen pillanatban egy nyugalmi állapot a célom, hogy megtartsuk azt, ami jelenleg van: gondozottak, kollégák és hangulat szintjén. Ha meg tudunk maradni így, ahogyan vagyunk, én attól boldog vagyok.

– Megjelent egy könyve, amely a zarándokútról szól. Tudna egy picit bővebben mesélni erről?

– Először jött a késztetés, hogy megtegyem a zarándokutat. Elég nyitott vagyok a világra, és engedem, hogy az információk beáramoljanak hozzám. Egyszer a férjem hazahozott egy zarándoklatról szóló könyvet, amelyet rögtön el is olvastam. Ez a könyv egy El Camino-i zarándokútról szólt, és akkor szereztem tudomást a Mária-útról. Megfogant bennem a gondolat, hogy szívesen megtenném ezt az 1400 km-t Máriazelltől Csíksomlyóig. Tehát a könyvem a zarándokútnak köszönhető. Minden este leírtam zarándokutam aznapi történéseit. Ezekből a jegyzetekből született meg a zarándoknaplóm. Az előszóban is leírtam, hogy aki ezt a könyvet olvassa, úgy olvassa, mintha az életemet olvasná.

– Hogyan jellemezné magát három szóban?

– Vidám, reményteljes és hitben élő. Ez a három fő jellemzőm, azt hiszem.

– Van-e valamilyen mottója, amely meghatározza a mindennapjait?

– Elsősorban hitről szóló idézetek vezetnek engem: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ezen kívül versidézetek és dalok is vezényelnek. Ha örömöm, ha bánatom van, mindig van arra egy versből vagy dalból származó kis idézet, amely segít kifejezni az aktuális hangulatomat. Alapvető vezérelvem azonban az, hogy nagyon hálás vagyok az életemért. Persze az én életemben is vannak szenvedések, de ezt mindig felülírja az, hogy jó ez az élet, szép ez az élet, és ez a hálaérzés eléggé meghatározza a létemet.