Hajnal Zsuzsa

„azt csinálok, amit akarok, de általában dolgozni akarok”

Hajnal Zsuzsával Krall Ottilia beszélgetett

Nemrégiben volt szerencsém egy volt kommunikációs hallgatónak, Hajnal Zsuzsannának néhány kérdést feltenni. Ő mindenre nagy örömmel válaszolt, így betekintést nyerhettem életének egy részébe, munkásságába. Mindez a beszélgetés a lakásán, egy kis csoki majszolgatás és teaiszogatás közben történt. Egy elképesztően kedves, odaadó-, és öntudatos nőt ismerhettem meg, mint ahogy ezt a cím is sugallja.

 

– El tudnád mesélni nekem, hogyan telik egy átlagos napod?

– Hát, egy átlagos napom úgy telik, hogy reggel felkelek, ideális esetben 9 óráig el, de van olyan is, hogy 11-kor, vagy 2-kor, ez nagyon változó. Nyáron sokkal korábban kelek, a lényeg, hogy első dolog a kávé, utána pedig elkezdek dolgozni.
Én itthonról dolgozom, mert rögtön egyetem után külföldön éltem elég sokáig. Aztán hazajöttem, és elindítottam egy saját vállalkozást, pontosabban ékszereket készítek bőrből.
Na és akkor, amikor elkezdek dolgozni reggel, még nem tudom, hogy pontosan mit fogok csinálni, nincsenek előre elképzeléseim, soha nem tervezem meg az ékszereimet, hanem mindig leülök, és a bőr adja magát. Ez a legjobb kihívás, a legérdekesebb, hogy nem egy sablon után csinálom, és nincs két egyforma. Pont emiatt nem is unom, és nagyon-nagyon szeretem. Ez a hobbim is, és most ez a munkám is, ebből élek.
Elég sokáig dolgozom, van olyan is, hogy éjszakába nyúlik, 2–3-ig. Nincs televíziónk, rádiót szoktam hallgatni, meg újságot is olvasok, de semmi olyanba nem kezdek bele, ami különösebben lekötné a figyelmemet. Ha elmegyek vakációzni, alig várom már, hogy hazajöjjek, és az ötleteimet megvalósítsam. Nagyon szeretem, éjjel-nappal csak ezt csinálnám, a hétvégén is dolgozom. Szóval kb. egész nap dolgozom.
Mivel a főtéren lakom, nagyon gyakran jönnek hozzám barátaim, elmegyünk kávézni/turkálni/sétálni, így eltelik hamar az egész nap, és valójában ezért maradok fent olyan sokáig. Mondjuk, van olyan is, hogy nem jön senki, és úgy is fent maradok.
Nem vagyok programhoz kötve, tehát akkor megyek holiday-re, amikor csak akarok, azt csinálok, amit akarok, de általában dolgozni akarok.

– Mit tartasz fontosnak az életben?

– Hát, ez most egy nagyon érdekes kérdés, mert most nemrégiben, pár hónapja halt meg édesapám, és ha előbb kérdezel, akkor mást tartottam volna fontosnak, de most mindenképp azt tartom fontosnak, hogy minőségi időt töltsünk a szeretteinkkel, családjainkkal, barátainkkal. Mondjuk erre már rájöttem pár éve, és nagyon hálás vagyok azért Istennek is, magamnak is, hogy úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm, mert 10 évig voltam távol, majd édesapám utolsó két évében intenzívebben lehettem a családommal. Ahhoz viszont, hogy erre rájöjjek, hogy mi a legfontosabb, hogy mik is az igazi értékek ebben az életben, ahhoz el kellett mennem. Mert mióta az eszemet tudom, mindig el akartam menni itthonról, mert mindig valami nagyra vágytam.
Sok mindent elértem odakint, sok hírességet megismertem, és nagyon szerettem, viszont egyszer csak rádöbbentem, hogy minden mennyire felszínes. Nagyon szép és nagyon jó, pénz, buli, csillogás, fény, pont az, amire mindig is vágytam, de mit ér mindez, ha egyedül vagyok. Voltak barátaim, de inkább felszínes kapcsolatok.
9 évet voltam Londonban, de 7 év után is rémálomként jelent az meg, hogy hazaköltöztem onnan, az Isten országából. Majd lettek a tesómnak gyerekei, és egyre jobban kezdtem érezni, hogy hazamennék. Nem hazaköltözni akartam akkor még, mert azt én soha, de hogy több időt töltsek itthon. Annyira jó volt, annyira szép volt mindig itthon, annyira más, hogy tényleg két évet gondolkodtam rajta, nem siettem el, de úgy döntöttem, hogy igenis hazaköltözöm. Nem azért jöttem el, mert el kellett jönnöm, s igen, otthagytam egy csomó munka lehetőséget, meg egy csomó mindent, viszont nagyon boldog vagyok itthon, és nem adnám most semmiért Romániát.

– És miért pont az ékszerszakmában helyezkedtél el?

– Ez csupán a véletlen műve. Ha valaki azt mondja két évvel ezelőtt, hogy én ékszereket fogok készíteni, kikacagom, mert nem állt szándékomban. Viszont ruhákat 8 éves koromban kezdtem el készíteni. Akkor néztem Shania Twain Man! I Feel Like A Woman klipjét, és Shania egy leopárd mintás hacukában volt, és úgy élveztem, hogy szétvágtam egy csomó ruhát, majd összevarrtam, és úgy mentem iskolába is, játszani is. Nagyon sok ruhát készítettem, még divatbemutatókon is voltam ruhákkal, még Budapesten a Thália színházban is. Kézzel varrtam meg a ruhát, és úgy adtam el, meglepően úgy vették, mint a cukrot.
Aztán valaki adott ajándékba egy darab bőrt, és megkérdezte, hogy nem tudom-e felhasználni ruhához? És mondtam, hogy bőrt nem varrhatok bele, mert nem lehet kimosni, tisztítani, de utána arra gondoltam, hogy varrhatnék külön egy olyan nagyobb nyakéket, ami külön a ruhának a része lenne. Készítettem is egy indiános rojtos-bojtos nyakéket, és nagyon sok bókot kaptam. Furcsálltam is, hogy itthon az emberek bókolnak, hogy csak úgy megállítanak az úton, ezer idegenek, mert azért Londonban ez jellemző, de itthon annál büszkébbek az emberek, hogy bárkinek azt mondják, hogy tetszik ez vagy az.
Páran kérdezték, hogy: nekem is készítesz? Különösebben nem voltam oda az ötletért, hogy bárkinek bármit is készítsek, maximum ajándékba, de hogy ne ebből éljek. Sokan noszogattak, hogy bármit fizetnek érte, csak készítsek. Utána gondolkodtam, hogy hazaköltöztem, nincs melóm, nincs semmim, és én meg mondom, hogy nem. Akkor készítettem egy-két nyakéket, és sikerük volt. El is fogytak még aznap, és úgy voltam vele, hogy WÁO, akkor ezt fogom csinálni.
Azóta már magánvállalkozó vagyok, van web-oldalam, van cégem, van kollekcióm, most már Londonba is mentem, és ha minden igaz, nagy divatházakkal fogok dolgozni hamarosan. Most már tényleg nagyba csinálom, és szeretnék tovább fejlődni, híresebb lenni.

– Milyen élmények maradtak benned a kommunikációs szak elvégzése után?

– Hát az a három év, amit a Sapientián töltöttem, az volt szerintem a fiatalságomnak a csúcsa, imádtam minden egyes percét, szerettem a tanárokat. Nagyon sok tanár olyan élményt nyújtott órán, hogy élmény az a mai napig, még a szemem is megtelik könnyel. Nagyon érdekesen adtak elő. Most már szerintem sokkal kompaktabb az egész egyetem, meg összeszedettebb. Az egész diák-közösség, ahogy összeállt, tényleg nagyon mély nyomot hagyott bennünk.
Szóval nagyon szerettem, és valójában azért mentem erre az egyetemre, mert a testvérem is ott volt.

– A szak segített neked a munkádban?

– Sokáig úgy gondoltam, hogy nincs sok köze hozzá, de ha belegondolok, akkor nagyon is van, mert ha nem is tudatosan, de akkoriban a marketing, PR-órák nagyon érdekeltek, és emlékszem tisztán Szekfű tanár úrnak az előadásaira. Volt egy csomó előadás, hogy hogyan kell egy interjún bemutatkozni, hogyan kell reklámozni saját magam, meg mik a pozitív/negatív reklámok, hogyan mit ne csináljunk, vagy hogy negatívból, hogyan lehet pozitívan kijönni.

– Mire vagy most a legbüszkébb?

– Arra, hogy tényleg sikerül abból élnem, amit szeretek! Nagyon jól megy, és az emberek is szeretik, amit csinálok, legfőképpen azért, mert nagyon könnyű úgymond tőlem ajándékokat rendelni. Például, ha valaki szeretne egy bőr ékszert ajándékozni valakinek, az lehet sokféle stílusú, elküldik az illetőnek a profilját fényképekkel, és itt jön elő, amit tanultam stílustanácsadóként.
Személyre szabott szetteket készítek. És amire még büszke vagyok, hogy nem csak nagyon tetszik általában a megajándékozott személyeknek, hanem visszajáró klienseim lesznek, még a legelső kliensem is hetente vagy havonta visszajár. Nem csak vettek valamit, és eltűntek, és ez a legpozitívabb dolog, amit egy ember kaphat.

– Milyen elképzelésed van a jövőre nézve?

Ugyanígy ékszerekben gondolkodom, csak nagyon nagyban. Nagyon elegáns, drágaköves, nagyon egyedit szeretnék alkotni. Én szeretnék AZ ÉKSZER lenni.

(2018. december)