Kányádi Orsolya

„Nagyon könnyen el tudunk ridegülni a valóságtól”

Kányádi Orsolyával Barbócz Zsolt beszélgetett

A kultúra iránti és az általános kíváncsiság rendkívül fontos mind az életünkben, mind a kommunikációs szakmában. Ezt hangsúlyozza Kányádi Orsolya is, aki műsorvezetőként és szerkesztőként dolgozik Marosvásárhelyen. A kíváncsiság lehet az, ami ki tud szakítani minket a komfortzónánkból, és ezáltal új helyzeteket ismerhetünk meg. Így valószínűleg az sem meglepő, hogy miért épp a Slam Poetry Marosvásárhely egyik előadása után került sor tartalmas beszélgetésünkre.

 

– Hogyan mutatkoznál be, és hogyan írnád le önmagad?

– Ez mindig nagyon merész kérdés, mert nagyon sokan belebuktak már abba, hogy ilyen önmegmondósdit játszottak. Azt hiszem, ha saját magamat kell jellemeznem, akkor az első jelző, ami eszembe jut, az a kíváncsiság. Szerintem mindig is ez volt. Már gyermekkorom során is a felfedezni akarás hajtott, és ez hajt a mai napig a munkámban is. Szerintem ez tud frissen tartani, és ez tud minden nap valami új kihívás elé állítani, hogy állandóan kíváncsi vagyok az emberekre, helyzetekre, rendezvényekre, eseményekre. Bár nincs elég önbizalmam, de a kíváncsiság mindig olyan helyzetekbe tud keverni, hogy kimozdulok a komfort zónámból.

– Pontosan mivel foglalkozol most? Milyen területen dolgozol?

– Picit már érintettem ezt a kérdést, mert magamról nem tudok úgy beszélni, hogy a szakmámról, hivatásomról ne beszéljek. Lassan 8 éve rádiózom, ahol naponta két órában vezetek egy kulturális műsort egy kollégámmal. Szerencsés vagyok, mert már az egyetemi tanulmányaim 3. évén elkezdtem dolgozni a marosvásárhelyi közszolgálati rádiónál. Másfél éve az Erdélyi Magyar Televíziónál is van egy hetente jelentkező műsorom.

– Miért a kommunikáció és közkapcsolatok szakot választottad?

– Tizenkettedik osztályban, amikor dönteni kellett, akkor csak annyit tudtam, hogy nagyon szeretek beszélni, és nagyon sokat beszélek. Néztem, hogy melyik az a szak, ahol meg tudják tanítani azt is, hogyan beszéljek jól, vagy jobban, mint azelőtt. Már akkor nagyon közel állt az én szívemhez a rádiózás, mert tinédzser koromban is rádióztam Székelykeresztúron a helyi rádiónál. Ekkor gondoltam azt, hogy ez a szak ugródeszka lehet. Amikor elkezdtem járni a kommunikáció szakra, akkor kiderült, hogy a rádiózás nem olyan kicsi dolog, mint ahogy én gondoltam, és akkor kezdtem el jobban elmélyíteni ez iránt a tudásomat.

– Milyen tapasztalataid vannak az egyetemről? Hogy emlékszel vissza?

– Nekem az egyetemről elsősorban mindig az jut eszembe, hogy olyan embereket adott körém, akik mai napig jó barátaim, tartjuk a kapcsolatot, tudjuk egymást építeni. Emlékszem, hogy az egyetem alatt a tanáraink mindig azt mondták, hogy legyetek jóban az évfolyamtársaitokkal, mert majd ők lesznek a jövőbeni szakmai társaitok vagy riválisaitok. Ez, azt hiszem, különösen igaz a mi évfolyamunkra. Én nagyon hiányoltam a 3 év alatt a gyakorlati képzést. Azt éreztem, hogy elméletben nagyon sok tudást kaptunk, nagyon sok tudást elvártak, ami rendben is van, de mikor élesben kellett kipróbáljam magam, akkor úgy éreztem, hogy nem ezek voltak a legfontosabbak. Olyan helyzeteket kellett megoldanom, amivel még azelőtt nem találkoztam, mert az interjús helyzet nem egy természetes helyzet még akkor sem, hogyha mondjuk egy beszélgetésről van szó.

– Milyen szerepet játszott a kultúra az életedben? Ezt a rádiózás hozta magával, vagy jelen volt már korábban is?

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy belecsöppentem ebbe a rádiós életbe. Egyből ezzel a naponta 2 órában jelentkező kulturális műsorral kezdtem, ennek a követelményeinek kellett megfeleljek. Szerintem ez még jobban erősítette a kíváncsiságomat, mert a kultúra rendkívül szerteágazó. Erdély olyan szép, mert minden kis szegletében, minden kis csücskében van egy rendezvény, van valaki, aki élteti és ápolja a népi hagyományokat. Ugyanakkor ott van valaki, aki nagyon elhivatott a most divatban lévő kortárs nyelvek, formák iránt, és ez mind itt van Erdélyben, egy helyen. Nagyon izgalmas dolgokkal tudok találkozni, úgyhogy a kultúra már szerves része lett az életemnek. Nagyon sok emberrel találkoztam, akik kultúrmissziót folytatnak, illetve olyan emberekkel is, akik arra szentelték az életüket, hogy a kultúrával segítsenek más embereknek. Én is azt gondolom, hogy a kultúra mellett vagyok, a kultúrában élek azáltal, hogy népszerűsítem ezeket az embereket, beszélek ezekről az emberekről, akik így elkötelezték magukat amellett, hogy 200 év múlva is tudjunk majd magyar népdalokról beszélni.

– Hogyan néznek ki a hétköznapjaid?

– Azt hiszem, hogy most kellene elővenni azokat a fejezeteket, amikor az egyetemen az időmenedzsmentről beszéltünk, azt tanították. Az is nagyon jól hangzik, meg nyilván az ember attól is sikeres, hogy az idejét nagyon jól be tudja osztani. Én nem erről vagyok híres. Hátrányom az, hogy nem tudok nemet mondani, és hogyha valamire megkérnek, azt igyekszem teljesíteni. Gyakorlatilag reggeltől estig dolgozom. A mi munkánkban az a szép, hogy nincs meg a napi kötött 8-10-12 óra. Nagyon rugalmas a munkaidő, viszont ez abból áll, hogy reggeltől estig dolgozunk. Reggel 8-kor én általában a TV-vel kezdek, aztán bemegyek a rádióhoz. Ott 14 és16 óra között van műsorom. Ezek után kulturális eseményekre, könyvbemutatókra, koncertekre, színházi előadásokra, különféle performance-okra járok. Kell szólni ezekről, meg kell szólítani az embereket ezekkel. Nekünk is fejlődjünk kell, hogy tudjuk, mik vannak most éppen, merre fele haladnak a különböző kulturális ágak. Este, miután hazakerültem, akkor még át is kell gondolni a másnapomat, hogy még enni is legyen időm.

– Mi a munkádnak a legérdekesebb, legszebb része?

– A munkám legszebb, ugyanakkor legnagyobb kihívást nyújtó része a változatosság. Minden nap új embereket, új témákat, új helyzeteket ismerhetek meg, s mindig meg kell felelni ezeknek a helyzeteknek, mert minden ember más. Egy kicsit pszichológusnak is kell lenni. Meg kell találni azt a hangot, hogy hogyan lehet a másikhoz szólni, vagy hogy miként tudsz úgy kérdezni, hogy el akarja mondani azt, ami az ő fejében van, hogy ő se maradjon csalódással, miután kiadta neked a legféltettebb titkait. Látnia kell rajtad, hogy te kíváncsi vagy, valóban szeretnéd tudni, hogy mi mozgatta őt az alkotásban. Nem minden interjú egyforma. Emiatt vannak napok, amikor sikerélménnyel, és van, hogy kudarcélménnyel tudok hazamenni. Van, amikor én is nyitottabb tudok lenni, van, amikor zárkózottabb, de nagyon szeretem, hogy a munkám mindig lehetőséget ad a fejlődésre, és mindig bíztat arra, hogy jobb akarjak lenni. Szerencsére nagyon jó kollégákkal vagyok megáldva, akik jó kritikát tudnak megfogalmazni, amiből tudok építkezni. Nekem az egyik legnagyobb félelmem a munkámmal szemben az, hogy egyszer majd úgy megyek be műsort vezetni, hogy nem lesz gyomoridegem. Remélem, hogy 50 év múlva is lesz rádió, s az emberek rádióznak majd, és remélem, hogy lesz még gyomoridegem és fogok félni egy kicsit a műsortól. Ha nem félnék, akkor az azt jelentené, hogy megszokottá vált, és nem tud újat mutatni.

– Mit tanácsolnál a jelenlegi kommunikációs hallgatóknak? Mit tettél volna te másképp?

– Ha visszagondolok arra, hogy mit kellett volna másképp tennem az egyetemi éveim alatt, akkor azt hiszem, hogy azzal tudtam volna a legtöbbet fejlődni, hogy ha akkor kíváncsibb vagyok arra, hogy mi folyik körülöttem, több rendezvényre megyek el, több embert ismerek meg, több emberrel veszem fel a kapcsolatot, beleugrom a mélyvízbe egyetemistaként, és több embert merek megszólítani. Ha bekopogtam volna tévékhez, újságokhoz, rádiókhoz és megkérdeztem volna, hogy mit csinálnak, hogy ez által is fejlődjek. Azt tapasztalom most a médiában dolgozva, ha jönnek fiatalok, akik szeretnének szakmai gyakorlatot végezni, akkor hamar kiderül, hogy mennyire komoly a szándékuk. Ha valaki becsöppen az utcáról, és nagyon kíváncsi egy munkára, akkor azzal foglalkozni fog. Nem hiszem, hogy bárhonnan is kihajtják. Ami a legfontosabb szerintem, az tényleg a gyakorlati tapasztalat. Hiába mondták a tanárok nekünk is 3 éven keresztül, mert mindenkit az elmélet érdekelt. Közhelyként és nagyon-nagyon unalmasként hangzik, de amit nem tapasztalunk meg a saját bőrünkön, az nagyon távolinak tűnhet, és nagyon könnyen el tudunk ridegülni a valóságtól.