Warning: Creating default object from empty value in /home/customer/www/kommunikacio.ro/public_html/wp-content/themes/minamaze/admin/main/inc/class.redux_filesystem.php on line 29
Simon Emőke – Kommunikacio.ro

Simon Emőke

„Az én-idő, az nem mi-idő”

Simon Emőkét Kisfaludi Edina kérdezte

Simon Emőke Énidő néven indított útnak egy online felületet, műhelymunkákat, táborokat szervez, ahol szintén az önmagunkra fordított idő fontosságáról esik szó és most már konferenciákra is elhívják, hogy beszéljen az énidőről mint a tudatos jelenlét megélésének a lehetőségéről. Nyolc évig dolgozott televíziós újságíróként az Erdélyi Magyar Televíziónál, majd a Román Televízió Marosvásárhelyi Kisebbségi szerkesztőségén. Most humánerőforrás menedzserként dolgozik. A SapientiaEMTE volt diákja, kommunikáció és közkapcsolatok szakon végzett 2008-ban.

 

Mikor és hogyan vált ennyire az életed részévé az énidő?

– Mindez az én belső utam kezdetéhez kapcsolódik. Volt idő, amikor nagyon sokat dolgoztam. A 10–11 óra az a napi átlag volt, és a testem egyre figyelemfelkeltőbb jeleket kezdett el küldeni nekem különböző tünetek formájában, hogy valamit nem csinálok jól. Úgy is mondhatnám, hogy egyszerűen meg voltam állítva, hogy tegyek rendet az életemben, hogy kezdjem el megélni és ne csak túlélni a napjaimat. Így hoztam meg azt a döntést, hogy feladtam a nyolcéves tévés karrieremet, egy teljesen új szakmát kezdtem el tanulni, tudatosan kezdtem el táplálkozni, mozogni, időt tölteni a számomra fontos emberekkel, és így kezdtem el befele figyelni, „énidőzni”. És szépen lassan újra egyensúlyba kezdtem kerülni önmagammal. Azóta másnak is próbálom erre felhívni a figyelmét, hogy mennyire fontos, hogy a hangsúlyok mindig a helyükön legyenek az életünkben, amennyiben minőségi életet szeretnénk élni.

Ha jól értem, akkor ezek a hangsúlyok énidőben kerülnek a helyükre de mi is pontosan ez az énidő?

– Az énidő a magadra fordított minőségi idő, amikor egy kis időre kizársz mindent, és kizárólag magadra figyelsz, mindarra, ami a testedben, az elmédben és a lelkedben történik. Énidőben kicsit kivonulsz a külvilágból, és visszavonulsz a saját belső világodba. Mindig kihangsúlyozom, hogy az én-idő, az nem mi-idő. Tehát az is nagyon jó, amikor a pároddal egyet sétálsz, vagy amikor a szüleiddel jókat nevetsz, viszont ahhoz, hogy a saját személyes lelki békéd, nyugalmad, harmóniád, kiegyensúlyozottságod, testi-lelki egészséged meglegyen,ahhoz – és eznekem meggyőződésem és személyes tapasztalatom is –az kell, hogy rendszeresen minőségi időt töltsél magaddal. Hiszen énidőben töltődünk, feldolgozunk, lezárunk, újrakezdünk, erőt gyűjtünk, elengedünk, inspirálódunk, gyógyulunk, egyensúlyba kerülünk. Ha pedig én jól vagyok, akkor a munkámat is a leghatékonyabban tudom végezni, és az életem minden területén a legjobb formámat tudom hozni, azaz jó feleség, anya, barátnő, kolléga, szomszéd stb. tudok lenni.

Honnan jött az „énidő” blog ötlete?

– Mivel nekem volt egy tévés múltam, hiányzott a közlés. Így összekapcsoltam a kettőt, hogy legyen egy olyan online felület, ahol az emberek amennyiben „énidőzni” szeretnének, leülhessenek és egy inspiráló, motiváló írás kapcsán töltekezni tudjanak.

Hogyan képzeled el a folytatást?

– Egyelőre a műhelymunkák, a táborok fognak több teret és hangsúlyt kapni, mert nagy az igény rá, úgy látom. Ezeken az alkalmakon annak, aki eljön, lehetősége van arra, hogy minőségi időt töltsön önmagával. A szakemberek pedig abban segítenek nekik, hogy visszataláljanak a saját belső erőforrásukhoz, önmagukhoz. Töltekeznek, inspirálódnak, harmóniába kerülnek úgy, hogy közben kézzelfogható segítséget, mankót kapnak a kezükbe ahhoz, hogy két lábon, kiegyensúlyozottan tudják élni minél tudatosabban az életüket. Ami a közlés részét illeti, a közeljövőben szeretnék olyan életutakat bemutatni – interjúk, riportok formájában –, amelyek mindannyiunk számunkra példaértékűek és inspirálóak lehetnek.

Miért választottad anno a Sapientia EMTE kommunikáció szakát?

– Talán azért, mert mindig szeretem a kihívásokat, márpedig egy kezdő egyetemre beiratkozni kihívás a javából – úgy gondolom. Kihívás és felelősség, mert mi építettük mindannyian – akik mertünk belevágni –a hírnevét, az arculatát, mindazt, ami ma a Sapientia. Ugyanakkor ami még a döntésem mellett volt, az az, hogy magyarul tudtunk végig tanulni. Sokan próbáltak lebeszélni, hogy igen nagy vakmerőség egy olyan egyetemen tanulni, ami még nem akkreditált, de valami belül azt mondta, hogy ebbe bele kell vágni. Nem bántam meg, hiszen úgy érzem az élet engem igazolt.

El tudnád mondani, hogy mi a legemlékezetesebb pillanatod, ami veled történt az egyetemi éveid alatt?

– A nyári gyakorlatok, Gagyi József tanár úrral. Azokat nincs, ahogy elfelejteni. És a szünetek, hiszen szünetek alatt is sok emlékezetes tudott történni.

Van-e olyan tartalom, módszer, amit a kommunikáció szakon tanultál és jelenleg is használsz?

– Mondhatom, hogy mindazt, amit a 4 év alatt tanultam, azt magammal vittem, és beépítettem magamba, a személyiségembe. Hiszem, hogy mindaz, amit tanultam, segített nekem helytállni teljesen pályakezdőként egy televíziónál mint riporter-szerkesztő-műsorvezető, majd mint humánerőforrás menedzser.

Ha most váltani kellene, akkor mit választanál?

– Nem hiszem, hogy váltanék. A közlés, a kommunikáció, emberekkel és emberekért dolgozni mindig is fontos volt számomra, és magamat ismerve az is marad. Lehet, hogy még ki fogom próbálni magam különböző területeken, de csakis szakmán belül. Én anno tényleg azért akartam kommunikáció és közkapcsolatokat tanulni, mert érdekelt, nem mert éppen divatba jött.

Hogyan telik el egy átlagos napod?

Minden nap más. Jelenleg egy több, mint 600 munkatárssal dolgozó civil szervezetnél, a Gyulafehérvári Caritasnál vagyok humánerőforrás menedzser. Emberekkel dolgozom, ezért nincs két egyforma napom szerencsére, hiszen egyáltalán nem bírom a monotonitást, a rutint. Egy átlagos napom sem telik el viszont énidő nélkül, errre most már tudatosan figyelek egy ideje. És próbálok minden nap, minél többet megélni az életemből, jelen lenni a pillanatokban minél többször. Érezni az étel ízét, teljes figyelmemet adni annak, akivel beszélek, észrevenni a napsütést, érezni az örömöt, a fájdalmat, önfeledten nevetni, kacagni… Minél több életszagú pillanatot próbálok magamba szívni, mert hiszem, hogy csak ezek a pillanatok a mieink, minden más itt marad.