Portik Vilmos

„A diákszövetségnél kifejtett tevékenységem vezetett oda, hogy ma az vagyok, aki vagyok”

Portik Vilmossal Szigeti Nimród-Szilamér beszélgetett

Vásárhelyi Forgatag, Sapientia, egyetemi szellemiség, kommunikáció szak került szóba, és néhány fontos tanulság. Azért kell megfizetni az embereket, amihez a legjobban értenek. Találd meg, mit szeretsz legjobban a szakmádban. Teremts igényeket, ha meg akarsz maradni kommunikációsnak egy kisvárosban.

 

– Az első kérdésem az lenne, hogy miért a kommunikáció és közkapcsolatok szakot választottad?

– Én kölyökkorom óta úgy éreztem magamról, hogy alapvetően egy humán, filológiai beállítottságú ember vagyok. Hogy ez így van-e vagy nincs, ezt nem tudom megállapítani, a családomban is ezt így akarták láttatni. Volt egy erős vallásos neveltetésem, és az is egyfajta filológus szellemiséget idéz. Én alapvetően Európa tanulmányokra szerettem volna menni Kolozsvárra, viszont azt fölmértük családilag, hogy valószínűleg olyan anyagi megerőltetéssel járna, amit nem tudnánk biztonságosan vállalni. Így akkor először megpróbáltam a történelem szakot a Petru Maioron, ahová nem jutottam be hál’ Istennek. Mondjuk azzal a fajta felkészüléssel, amit műveltem, nem is lehetett volna. Hogy ne vigyenek katonának, végül posztliceális képzésre mentem. Akkor elkezdtem dolgozni, és abban reménykedtem, hogy elmegyek Pestre, az ELTE-re, mígnem mire végeztem a posztlicivel megint elindult a kommunikációs képzés, amiről nagyon keveset tudtam egyébként, de akkoriban volt nagyon híres a Havas Henrik-féle média főiskola Budapesten, ahol kommunikáció szak volt, és hát egyszerűen úgy éreztem akkor, abban a pillanatban, hogy ezt nekem indították.

– Mit adott neked, és miben segített ez a szak?

– Ezt nem tudom konkrétan megfogalmazni. Én mindent az egyetemnek köszönhetek, amit idáig, eddigi életemben elértem, de nem kifejezetten a kommunikáció szaknak. Minden bizonnyal olyan kommunikációs készségeim, képességeim fejlődtek, olyan alapismereteket szereztem, amiket ma tudok hasznosítani. Ha nem kommunikáció szakot végzek, akkor ma nincs olyan saját vállalkozásom, ami ezzel foglalkozik. Az elmúlt években megfordultam a politikában is, és ott is, de a személyes, kisebb sikerekben is segített a kommunikációs szak. Alapvetően mégis azt gondolom, hogy nekem az egyetem mint milliő segített: az egyetemen eltöltött napok, a szocializációs tevékenységek, az, hogy mindig egy szervező típus voltam, gólyatábortól gólyabálig, ballagásig mindenben benne voltam. Buliban zenét tettem, ajtónálló voltam, jegyet szedtem. Tehát a diákszövetségnél kifejtett tevékenységem vezetett oda, hogy ma az vagyok, aki vagyok. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ki vagyok, de nagyon hálás vagyok az egyetemnek, és ezen belül a kommunikáció szaknak is.

– Milyen nehézségekkel szembesültél az egyetemen elvégzése után, és mennyire volt nehéz elhelyezkedni a szakmában?

– Nekem személy szerint nem volt nehéz, mert én annak idején a Hallgatói Önkormányzatnak a vezetője voltam néhány évig. Amikor az egyetemet elvégeztem, akkor készült el a kampusz, úgy, ahogy elkészült, és akkor Hollanda Dénes dékán úrnak az egyetértésével létrehoztuk a Hallgatói Önkormányzat vállalkozását, ami megcsinálta a büfét. Akkor egy évig a büfét vezettem, közben pedig megürült a közkapcsolati szakember pozíció, sapientiás szlenggel a PR-os állás. Molnár Jóska barátom ment onnan el, és gyakorlatilag a helyére jelentkeztem. Nem voltunk valami nagyon sokan, pont egy karácsonyi időszakban volt az álláshirdetés, úgyhogy borzasztó nagy versenyt sem kellett megnyernem, és így kerültem be az egyetemre PR-osnak. Itt három évet töltöttem el, és aztán innen 2010-ben távoztam. Úgyszintén PR-os körbe akartam menni, de valahogy úgy alakult, hogy politikával kezdtem foglalkozni inkább. Voltak különféle állásinterjúk, amelyeken részt vettem, amikor a politikába is úgy beleuntam, vagy láttam, hogy nem azt nyújtja számomra, amit szeretnék, és voltak bizony olyan álláshirdetések, ahol egészen jó fizetés és munkakör lett volna, és ahonnan egyébként én visszakoztam. Tehát mind a Sapientián szerzett tudás, mind a Babeș-Bolyai diplomája – mert mi még nem Sapientiás diplomát szereztünk –, mind az addig megszerzett tapasztalat azt mondatja velem, hogy kifejezetten jó helyzetből indultam ezeken a versenyeken.

– Ugye a forgatag már hagyománnyá vált Vásárhelyen. Ennek hogyan született az ötlete?

– Nem a mi ötletünk volt, ez az igazság. Tehát a spanyol viaszt a kolozsvári barátaink találták föl, ők csinálták meg az első Kolozsvári Magyar Napokat. Hogy ha jól emlékszem az első ilyen rendezvényük valamelyik kolozsvári magyar iskolának az udvarán és sportpályáján zajlott. Azt hiszem ők már a harmadikat szervezték, amikor mi nekiveselkedtünk a miénknek, és alapvetően az indíttatása a dolognak az volt, hogy a Vásárhelyi Napok – ami hogyha kellőképp meg lenne szervezve évről-évre, akkor nem lenne szükség a Vásárhelyi Forgatagra – nem volt rendesen megszervezve. Az egy alapvetően, én most nem akarom különösebben rossz szavakkal minősíteni, de olyan fajta rendezvény volt, ahol úgy érzem, hogy a magyar közösség tömegével nem találta a helyét. Ennek az volt a magyarázata, hogy a Fodor Imre polgármestersége idején más jellegű dolgokra helyezték a hangsúlyt a Vásárhelyi Napokon, és miután megtörtént a polgármester váltás fokozatosan alakultak át a Vásárhelyi Napok is. És ezt egyre inkább éreztük, megjegyzem ez egy olyan időszak volt, mikor én nagyon aktívan politizáltam egy a döntéshozatalhoz közel nem került párt színeiben, és hát volt egyfajta politikai ösztönző is ebben a játszmában, hogy próbáljuk bizonyítani, hogy mi sokkal inkább vagyunk képesek, hajlamosak dolgozni önkéntes jelleggel, mint a másik pártok. Ezek az elemek voltak, melyek úgy álltak össze, hogy egyik alkalommal, mi sem tudtuk pontosan, hogy mibe vágunk bele, de belevágtunk, hogy akkor ezt megcsináljuk.

– És mi a legnehezebb a Forgataggal kapcsolatos szervezésben?

– Nekünk kellett két év, három év talán, ameddig megtanultuk, hogy nincs… tehát hogyha professzionális szinten akarja az ember a rendezvényszervezést csinálni, akkor egy ilyen  közösségszervező célú, nem profitorientált, teljesen ingyenes rendezvény esetében is bizony a pénz a mozgatórugó. Az első alkalommal talán egy-két embertől el lehetett várni, hogy azt mondja, hogy akkor „köszönöm szépen, egy pohár sörért föllépek”, és akkor is csak ilyen helyi zenekarok esetében, de alapvetően a kultúráért cselekvő emberek, legyenek azok színészek, irodalmárok, tanárok, rendezők, zenészek, bárki, az ebből él. Tehát nekünk meg kellett tanulni, hogy a zenész, az abból él. Én abból élek, hogy most kommunikációs tevékenységet folytatok adott munkahelyen, és a zenész meg abból él, hogy zenél. És mi azt mondjuk persze, hogy a zeneszerzés, zenélés az egyfajta hivatás, mint ahogy az orvoslás, de az orvosember is pénzből él. Úgyhogy az volt az elsődleges, miután ezt megszoktuk, hogy senkitől sem szabad elvárni sem azt, hogy áron alul, sem azt, hogy ingyen zenéljen vagy szórakoztassa a tömeget, hogy akkor ezt a pénzt meg kell hozzá szerezni. És így azért a legfontosabb vagy a legnehezebb dolog mai napig az, hogy megtaláljuk azokat a pénzforrásokat, amelyeknek három aspektusa van: az egyik a támogatók, akik vállalkozókként szponzorálnak, másik a pályázatok, amelyek pályázati módszertannal lehívható pénzek és a harmadik, amikor saját forrásokat teszünk hozzá, tehát beengedünk egyfajta kereskedelmi jellegű tevékenységet, amiért cserébe ők egy bizonyos összeget kifizetnek. Szóval ez a legnehezebb talán, a pénzforrások megszerzése. A másik, hogy képesek legyünk a rendkívül sok ajánlatból kiválasztani azokat az ajánlatokat, amelyek valóban minőségi programot tudnak kínálni a vásárhelyieknek. Tehát az előbb, amikor ezzel kezdtem, hogy egyébként ennek a pénzes vetülete nagyon fontos, azt gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy úgy működik, mint egy kereskedelmi jellegű tevékenység. Az év során rendkívül sok megkeresést kapunk különböző zenekaroktól. Feltörekvő, éppen frissen alakult zenekaroktól, éppen újraalakult zenekaroktól, zenés-verses összeállításoktól színdarabokig, és ezek között meg kell látni, meg kell tudni, hogy melyik az, amelyiket érdemes, és meg is tudjuk fizetni, vagy amelyikkel egyébként bogra futnánk, mert minőségileg nem olyan, de jó a PR-ja. Szóval ezek azok a kihívások.

– Az utolsó kérdésem az lenne, hogy milyen pluszokat és mínuszokat adnál saját szakmádnak a munka mennyisége, szabadidő megoszlása, kereset tekintetében? Esetleg ki is egészítheted saját szempontokkal ezt a választ.

– Én azt tapasztalom, hogy aki kommunikációval akar foglalkozni, legyen az akár intézményi kommunikáció mondjuk a non-profit vagy civil szektorban, vagy legyen a verseny szférában, annak gyakorlatilag nincs sok szabadideje, főleg, hogyha marketinggel foglalkozik. Akkor óhatatlanul nagy a csábítás arra, hogy hazavigye az ember a munkát. Ehhez szeretnie kell azt, amit csinál. Én azt gondolom, hogy aki eleve kommunikációs szakra jelentkezett, az előbb-utóbb meg fogja találni ennek az egyébként hatalmas nagy területnek azt a szegmensét, amit igazán tud szeretni. Ha intézményi kommunikációval foglalkozol, mondjuk egy egyetemnek vagy egy kórháznak a kommunikációjával, akkor ott egy kicsivel szabadabb a történet. Van egy munka, egy fix, megkötött. Bemész, elvégzed a nyolc órás melót, vagy van, vagy nincs éppen munka, mert hozzáteszem az intézményeknél általában olyan vezetők vannak még mindig, akik a kommunikációnak a fontosságát nem ismerik föl. Szerintem ma a Sapientia is ilyen egyébként. És ezt nem kritikaként szánom, hanem megjegyzésként. De ilyenek a kórházak, állami intézmények nagy többsége. Tehát a kommunikációban rejlő lehetőségeket és kötelezettségeket nem ismerik, nem látják. Rendkívül sok olyan intézmény van, amelyik nem látszik, pedig egy csomó olyan lehetőséget kínál az internet, amit ma a klasszikus sajtóorgánumok csupán drágán tudnak nyújtani, és nem biztos, hogy eljutnak azzal a hatékonysággal az üzenetek. Na de elkalandoztam. Tehát ha valaki igazán jó akar lenni a szakmájában, akkor nagyon kevés a szabadidő. Tehát lehet, hogy a hétvégéket meg tudja oldani, de hogyha mondjuk egy ügynökségen belül akar dolgozni, mint amivé a mi cégünk akar válni, akkor a hétvégék sem biztos, hogy szabadok. A saját magad képzésére kell időt szánjál. Mondjuk hétfőtől péntekig dolgozol a megbízóiddal, de ha szombat vasárnap éppen van egy közösségi média summit Bukarestben, akkor leutazol, hogy azon részt vegyél, vagy Budapestre akár, vagy Kolozsvárra. Sajnos Vásárhely ilyen szempontból nem jön szóba. Ez attól függ, az ember mennyire szereti azt, amit csinál, és mennyire akar abban jó lenni ahhoz, hogy egy ilyen kisvárosban – mert ezen a területen sajnos azt kell mondanom, hogy Vásárhely kicsinek számít – megálljad a helyed, mint kommunikációs, akkor nem csak azzal kell törődj, hogy kiszolgáld az igényeket, hanem hogy meg is teremtsd azokat. Az előbb beszéltem az intézményekről, de hát számtalan olyan kis, egyébként nagyon sikeres cég van Vásárhelyen vagy a megyében, akik a 90-es évek közepén alakultak, iszonyatosan jól megy a szekér, nagy az árbevételük, foglalkoztatnak 8-10-12 embert, de gyakorlatilag olyan logójuk van, amit 98-ban egy paintben (vagy nem tudom milyen programok voltak akkoriban) meg lehetett tervezni. És még az arculatokat sem frissítették, nem hogy reszponzív honlapjuk legyen, vagy bármi. Ezekkel a cégekkel meg kell értetni, hogy ma az új média nem a televízió, még csak nem is a full HD-s képernyőn a weboldal, hanem az a telefonkészülék, amelyikkel most veszed fel ezt a beszélgetést.

(2018. november)